A legjobb barátom: Isten 1.

Isten azt szeretné, ha ő lehetne a legjobb barátunk.

A nagyböjti gyakorlataink, imáink mind arra segítnek, hogy Isten szemével nézzük magunkat és a világot – mindent. De már hol van az az ideális világ, amiről a Teremtés könyve beszél?

Igaz, hogy arra teremtettünk, hogy folyamatosan Isten jelenlétében éljünk, csakhogy a bűnbeesést követően elvesztettük ezt az ideális állapotot. Az ószövetségi időkben csak keveseknek adatott meg, hogy baráti kapcsolatuk legyen Istennel. Mózest és Ábrahámot „Isten barátjának” nevezi a Biblia, Dávidot „Isten szíve szerint való férfinak”, valamint Jób, Énók és Nóé is bensőséges kapcsolatban volt Istennel.

A helyzeten Jézus változtatott: amikor a kereszten kifizette a bűne­inket, a templom kárpitja – mely az Istentől való elszakadásunk jelké­pe volt – felülről lefelé kettéhasadt, s ez azt jelentette, hogy az ember ismét közvetlen kapcsolatba kerülhetett Istennel.

Az ószövetségi papoknak órákon át kellett készülődniük, mielőtt Isten elé állhattak – mi bármikor találkozhatunk vele. Ahogy a Biblia mondja: „Most örvendezhetünk Istennel való csodálatos kapcsolatunk­nak .., mindezt azért, amit a mi Urunk Jézus Krisztus tett értünk, ami­kor Isten barátaivá tett minket.”

Csakis Isten kegyelmének és Jézus áldozatának köszönhető, hogy barátai lehetünk. „Mindezt Isten tette, aki Krisztus által ellenségekből barátaivá tett minket.” A régi dal így kezdődik: „A mi hű bará­tunk Jézus…”

Jézus mondja: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szol­ga nem tudja, mit tesz az Ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” Az itt használt „barát” szó az eredetiben nem puszta ismerőst, hanem közeli, bizalmas barátot jelent. Ugyanezt a szót használja a Biblia a násznagyra és a királyok legbelső tanácsadói, bizalmi körére. A kirá­lyi udvarban az a szokás, hogy a szolgáknak bizonyos távolságot kell tartaniuk a királytól, ám a bizalmas barátok bensősé­ges, közvetítők nélküli kapcsolatban lehetnek vele, és belső információkat is ismerhetnek.

Nehéz megérteni, miért is akarná Isten, hogy közeli barátja legyek, mindenesetre a Biblia azt mondja: Isten „Az Úr, akinek Féltőn-szerető a neve, féltőn szerető Is­ten” (vagyis nagyon is erős érzelmek vezérlik a velünk való kapcso­latában).

Isten komolyan vágyik arra, hogy mélyen megismerjük. Valójában az egész világegyetemet úgy tervezte, s az egész történelmet – beleértve életünk részleteit is – úgy rendezte, hogy barátaivá válhassunk.

Számunkra a legnagyobb megtiszteltetés, hogy ismerhetjük és sze­rethetjük Istent, számára pedig a legnagyobb öröm, ha ismerjük és sze­retjük.

Nehéz elképzelni, hogyan lehetséges bármiféle bensőséges kapcso­lat a mindenható, láthatatlan, tökéletes Isten és véges, bűnös emberi lények között. Az Úr-szolga, Teremtő-teremtmény, sőt, még az Atya­gyermek viszony is könnyebben felfogható – ámde mit jelenthet az, hogy Isten barátja lehetek? Ha megvizsgáljuk a Bibliában, hogyan éltek „Isten barátai”, pár titkot elleshetünk tőlük.

A napokban arra kerül sor, hogy meglesünk másokat, mi a titka, hogy Isten barátai legyünk és Ő a miénk.

 

Mi kell ahhoz hogy Isten barátja legyek – Folyamatos beszélgetés.

Azzal, hogy hetente egyszer elmegyünk a templomba, vagy naponta csendességet tartunk, még nem kerülünk közeli kapcsolatba Istennel; ez a barátság csakis úgy mélyülhet el, ha életünk minden élményét megosztjuk vele. Természetesen fontos, hogy mindenna­pos szokásunkká váljon az Istennel töltött idő, a csendesség, ám ő többet kíván, mint

hogy ismerhetjük és egyetlen időpontot kipipálunk a határidőnaplónkban. Azt szeretné, ha minden tevékenységünk­be, beszélgetésünkbe, nehézségünkbe, sőt, minden gondolatunkba is bevonnánk. Egész nap beszélgethetünk vele: megbeszélhetünk mindent, ami épp történik velünk, vagy amin gondolkodunk. A „szüntelen imádko­zás” azt jelenti, hogy vásárlás, autózás, munka vagy többi szokásos tevékenységünk közben beszélgetünk Istennel.

Igen elterjedt az a félreértés, hogy az „Istennel töltött idő” egyenlő azzal, hogy egyedül vagyunk Istennel. Természetesen – ahogy Jézus is példát adott rá – erre is szükség van, ám ez csak egy töredéke lehet éb­ren töltött óráinknak. Bármi, amit csak teszünk, „Istennel töltött idő” lehet, ha őt is részvételre hívjuk, és tudatában vagyunk jelenlétének.

Az egyik klasszikus mű, melynek témája az Istennel való párbeszéd, az „Isten jelenlétének gyakorlása”; melynek szerzője a tizenhetedik szá­zadban élt egyszerű kolostori szakács, Lőrinc testvér. Ő még a leghét­köznapibb, legmonotonabb feladatokat – mint például a főzés vagy a mosogatás – is a dicséret és az Istennel való közösség pillanataivá tudta emelni. Úgy vélte, hogy az Istennel való barátság kulcsa nem az, hogy másképp töltjük időnket, hanem az, hogy másképp viszonyulunk ahhoz, amivel épp az időnket töltjük. Amit eddig magunkért tettünk, kezdjük el Istenért tenni, legyen szó akár étkezésről, akár tisztálkodásról, munkáról, pihenésről vagy a szemét kiviteléről.

Manapság sokan úgy érezzük, muszáj „kimenekülnünk” a napi ru­tinból ahhoz, hogy Istenre tudjunk figyelni – ennek azonban pusztán az az oka, hogy még nem tanultunk meg folyamatosan az ő jelen­létében élni. Lőrinc testvér könnyedén talált alkalmat Isten dicsőí­tésére a leghétköznapibb tennivalók közepette is, nem kellett ehhez „csendesnapokra” elvonulnia.

Lőrinc testvér hasznos javaslata, hogy inkább folyamatosan imádkozzunk rövidebb, párbeszédes jellegű imádságokat egész nap, mint hogy megpróbálnánk hosszú és bonyolult imádságokra alkalmat találni. Az elkalandozás ellen, a figyelem összpontosítása érdekében mondja, hogy „Nem ajánlom, hogy szavak sokaságával élj imádsága­idban, hiszen a hosszú diskurzusok gyakran adnak alkalmat elkalan­dozásra.” Ma, a figyelemhiányos állapotok korában igencsak idősze­rűen hat ez a négyszázötven éves javaslat, mely szerint jobb az egysze­rűségre törekedni.

A Biblia azt mondja, hogy „szüntelenül imádkozzatok”. Hogyan le­hetséges ez? Nos, az egyik módja az úgynevezett „imasóhaj”, amely évszázadok óta a hívők bevált módszerének számít. Egyetlen rövid mondat vagy kifeje­zés Jézusnak címezve, amely egy röpke sóhajba is belefér: „Itt vagy velem”, „Enyém a kegyelmed”, „Tőled függök”, „Szeretnélek megismerni”, „Hozzád tartozom”, „Segíts bíznom benned”… Felidézhetjük a Biblia mondatait is: „Nekem az élet Krisztus”, „Soha nem hagysz el engem”, „Te vagy az én Istenem”. Érdemes ezeket az imádságokat minél gyakrabban elismé­telni, hogy mélyen gyökeret verhessenek a szívünkben. S közben ne feledjük, hogy tisztelni akarjuk Istent, nem pedig manipulálni.

„Isten jelenlétének gyakorlása” nem más, mint készség, melyet fej­leszthetünk és szokásaink közé beépíthetünk. Ahogy a zenészeknek is naponta szükségük van hangolásra, skálázásra ahhoz, hogy játékuk gördülékeny és élvezetes lehessen, nekünk is rá kell vennünk magunkat mindennapjainkban arra, hogy Istenre gondoljunk: egyszerűen meg kell tanítanunk az elménknek, hogy jusson eszébe Isten.

A kezdetekben emlékeztetőkre lesz szükségünk ahhoz, hogy gondolatainkba vissza-visszatérjen Isten állandó jelenlétének tudata; érdemes apró jelzésekkel körülvennünk magunkat. Kiragaszthatunk például cé­dulákat, melyeken ilyesfélék állnak: „Isten velem van és figyel rám ebben a pillanatban is.” A bencés szerzete­seket például az ingaóra óránkénti ütése figyelmezteti, hogy álljanak meg, és mondják el imájukat. Csipogó karóra, ébresztős mobiltelefon segítségével mi is meg­tehetjük ugyanezt. Időnként fogjuk majd érezni Isten jelenlétét, más­kor pedig nem.

Aki mindezekben Isten jelenlétének „megtapasztalását” keresi, az épp a lényeget nem érti. Hiszen nem azért dicsérjük Istent, hogy jól érezzük magunkat, hanem azért, hogy jót tegyünk. Nem érzések kicsi­holására kell törekednünk, hanem arra, hogy folyamatosan tudatában legyünk Isten jelenlétének, valóságosságának – ez az Istent imádó élet­forma.