Botond tv a Pesti srácoknál

Miközben a karácsony mintájára, a húsvét is egyre inkább a havi nagybevásárlásnál is nagyobb bevásárlásról, a fogyasztásról, az ajándékozásról, na meg persze a munkaszünetről szól, a keresztény hitüket gyakorlók számára ez még mindig mindenekelőtt a megváltás ünnepe. A székelyföldi Hargitafürdőn szolgáló Bátor Botond pálos szerzetessel a húsvét, valamint a hit mai megélésének módjáról beszélgettünk. Ennek jelentősége pedig nagyobb, mint bármikor az utóbbi időben, hiszen a kerítés önmagában nem elég a fenyegető vallási invázió feltartóztatására – az csak a magyar családokkal és hívő élettel megerősített hátországgal együtt sikerülhet.

Valóban a húsvét a legnagyobb ünnep, de azért nehéz különbséget tenni a megtestesülésnek a titka és Jézus szenvedésének, illetve feltámadásának a titka között. A kettő szorosan összefügg. Én a saját életemben nem teszek különbséget, persze a világban sokkal kedvesebb tud lenni a karácsony az ajándékozással. Ami a profanizálást illeti, ez abból fakad, hogy az Istennel való kapcsolat eltorzult, elhomályosult, vagy éppen egészen máshol keresik magát az Istent a mai emberek. Ráadásul, ismerjük a történelemből, hogy a vallásgyakorlás akadályozva, tiltva volt, ennek is következménye, hogy az ünnep belső tartalma elveszett. De ugyanígy elveszett a belső tartalom a mindennapi életben, az emberi kapcsolatokban is. Válságban van a karácsony és a húsvét ünnepe ugyanúgy, mint a házasság, a közösségek, a papi és szerzetesi hivatás. A világ úgy működik, mintha Isten nem is létezne. Az emberekben ugyanakkor megvan a hiány, ami jól látható a vásárlásban is: valahogy szeretnék kifejezni a szeretetüket, megmutatni azt, hogy gondolnak a másik emberre. És a hamu alatt azért látni az izzó parazsat, például a liturgia iránti vonzalom kezd erősödni. Sokan nagyon hálásak, amikor világossá válik számukra a szent három nap liturgiája, és ők maguk is igyekeznek tenni azért, hogy még jobban megértsék, átéljék azt. Ennek nincs ugyan akkora propagandája, kevésbé látványos, de azért lehet érzékelni pozitív változást. A kovász ott van és keleszti az egész tésztát…

Korábban Budapesten szolgált a Sziklatemplomban, innen került Székelyföldre. A két világ ég és föld. Mennyire más egy pap, illetve egy szerzetes élete egy vidéki, hagyományosabb világfelfogású és életmódú közegben?

Legalább ezer méter (szint)különbség van a kettő között. És ez valóság is. Itt, Hargitafürdőn sokkal több lehetőség van az elcsendesedésre. Be kell vallanom, a budapesti élet után ez akkora ajándék volt, amivel hirtelen nem is tudtam mit kezdeni. Az emberek gondolkodásmódja is teljesen más itt. Természetesen ilyen különbség kis-Magyarországon is érezhető, egészen más például Sopron és környéke, mint Debrecen. De a különbség még inkább érezhető Székelyföldön, sőt, egészen más egy gyergyói vagy egy csíki székely. Én a hetvenes évektől járom Székelyföldet, de azért más mindezt itt tapasztalva megélni. A hagyományok és a vallás sokkal intenzívebb itt, noha sajnos érezni a szekularizáció hatását: sokan elmennek külföldre, a pénz sokkal fontosabbá válik a saját értékek őrzésénél, és a föld eltékozlása is komoly probléma, hiszen ha ők elhagyják, akkor más jön ide a helyükre. De átlagában messze mélyebb a hit, az ünnep megélése, nemcsak a külső gyakorlatok tekintetében, hanem a mindennapi életben is. Az itt élők emellett azt is keresik, hogy a mai világ kihívásaira hogyan felelhet a vallás. Persze, ide is érkeznek Magyarországról neopogány vallási mozgalmak, amelyek próbálják kihasználni azt az űrt, ami a hagyományok megélése és az új életvitel között támad, ám a katolikus egyházon belül is lehet ilyen lehetőségeket találni. Egyre több székely kér például lelkivezetést, ismerkednek a szemlélődő imádságokkal, sokan keresik a rekreációt lelkigyakorlatokban. Olyan formákat keresnek tehát, amelyek segítenek abban, hogy a mai világban se vesszen el a hitük, sőt, éppen a hitük által tudják ezt a világot alakítani. Nagy ajándék itt lenni és együtt megélni mindezt. Hárman vagyunk jelenleg Hargitafürdőn: rajtam kívül él itt egy örökfogadalmas testvér, aki Balassagyarmat mellől származik, és van egy székely paptestvér, aki belépett a rendünkbe.

fotó: OSPPE

Miközben a karácsony mintájára, a húsvét is egyre inkább a havi nagybevásárlásnál is nagyobb bevásárlásról, a fogyasztásról, az ajándékozásról, na meg persze a munkaszünetről szól, a keresztény hitüket gyakorlók számára ez még mindig mindenekelőtt a megváltás ünnepe. A székelyföldi Hargitafürdőn szolgáló Bátor Botond pálos szerzetessel a húsvét, valamint a hit mai megélésének módjáról beszélgettünk. Ennek jelentősége pedig nagyobb, mint bármikor az utóbbi időben, hiszen a kerítés önmagában nem elég a fenyegető vallási invázió feltartóztatására – az csak a magyar családokkal és hívő élettel megerősített hátországgal együtt sikerülhet.

A húsvét az egyház legnagyobb ünnepe, a köztudatban mégis beelőzte a karácsony, ráadásul látjuk, hogy már a húsvétból is kommersz, fogyasztói munkaszünetet csinálnak. Hogyan lehetne belőle ismét valódi ünnep?

Valóban a húsvét a legnagyobb ünnep, de azért nehéz különbséget tenni a megtestesülésnek a titka és Jézus szenvedésének, illetve feltámadásának a titka között. A kettő szorosan összefügg. Én a saját életemben nem teszek különbséget, persze a világban sokkal kedvesebb tud lenni a karácsony az ajándékozással. Ami a profanizálást illeti, ez abból fakad, hogy az Istennel való kapcsolat eltorzult, elhomályosult, vagy éppen egészen máshol keresik magát az Istent a mai emberek. Ráadásul, ismerjük a történelemből, hogy a vallásgyakorlás akadályozva, tiltva volt, ennek is következménye, hogy az ünnep belső tartalma elveszett. De ugyanígy elveszett a belső tartalom a mindennapi életben, az emberi kapcsolatokban is. Válságban van a karácsony és a húsvét ünnepe ugyanúgy, mint a házasság, a közösségek, a papi és szerzetesi hivatás. A világ úgy működik, mintha Isten nem is létezne. Az emberekben ugyanakkor megvan a hiány, ami jól látható a vásárlásban is: valahogy szeretnék kifejezni a szeretetüket, megmutatni azt, hogy gondolnak a másik emberre. És a hamu alatt azért látni az izzó parazsat, például a liturgia iránti vonzalom kezd erősödni. Sokan nagyon hálásak, amikor világossá válik számukra a szent három nap liturgiája, és ők maguk is igyekeznek tenni azért, hogy még jobban megértsék, átéljék azt. Ennek nincs ugyan akkora propagandája, kevésbé látványos, de azért lehet érzékelni pozitív változást. A kovász ott van és keleszti az egész tésztát…

Havas húsvét 2016-ban Hargitafürdőn (fotó: OSPPE)

Korábban Budapesten szolgált a Sziklatemplomban, innen került Székelyföldre. A két világ ég és föld. Mennyire más egy pap, illetve egy szerzetes élete egy vidéki, hagyományosabb világfelfogású és életmódú közegben?

Legalább ezer méter (szint)különbség van a kettő között. És ez valóság is. Itt, Hargitafürdőn sokkal több lehetőség van az elcsendesedésre. Be kell vallanom, a budapesti élet után ez akkora ajándék volt, amivel hirtelen nem is tudtam mit kezdeni. Az emberek gondolkodásmódja is teljesen más itt. Természetesen ilyen különbség kis-Magyarországon is érezhető, egészen más például Sopron és környéke, mint Debrecen. De a különbség még inkább érezhető Székelyföldön, sőt, egészen más egy gyergyói vagy egy csíki székely. Én a hetvenes évektől járom Székelyföldet, de azért más mindezt itt tapasztalva megélni. A hagyományok és a vallás sokkal intenzívebb itt, noha sajnos érezni a szekularizáció hatását: sokan elmennek külföldre, a pénz sokkal fontosabbá válik a saját értékek őrzésénél, és a föld eltékozlása is komoly probléma, hiszen ha ők elhagyják, akkor más jön ide a helyükre. De átlagában messze mélyebb a hit, az ünnep megélése, nemcsak a külső gyakorlatok tekintetében, hanem a mindennapi életben is. Az itt élők emellett azt is keresik, hogy a mai világ kihívásaira hogyan felelhet a vallás. Persze, ide is érkeznek Magyarországról neopogány vallási mozgalmak, amelyek próbálják kihasználni azt az űrt, ami a hagyományok megélése és az új életvitel között támad, ám a katolikus egyházon belül is lehet ilyen lehetőségeket találni. Egyre több székely kér például lelkivezetést, ismerkednek a szemlélődő imádságokkal, sokan keresik a rekreációt lelkigyakorlatokban. Olyan formákat keresnek tehát, amelyek segítenek abban, hogy a mai világban se vesszen el a hitük, sőt, éppen a hitük által tudják ezt a világot alakítani. Nagy ajándék itt lenni és együtt megélni mindezt. Hárman vagyunk jelenleg Hargitafürdőn: rajtam kívül él itt egy örökfogadalmas testvér, aki Balassagyarmat mellől származik, és van egy székely paptestvér, aki belépett a rendünkbe.

Szabadtéri mise a kolostor kertjében (fotó: OSPPE)

A pálosokat két országhoz fűzi különleges kapcsolat, és ma éppen azt látjuk, hogy ez a két ország, Magyarország és Lengyelország vállvetve az élen harcol az Európát leuraló materialista, technokrata, liberális szellemiség és annak következményei ellen. Az ezzel szemben formálódó nemzetközi összefogásnak van-e közös pontja a korábbi, katolikus „nemzetköziséggel”, ami értékrendjében szintjén élesen szemben áll a liberális nemzetköziséggel?

Én úgy látom, hogy a katolikus közösségek, vagy esetleg a radikálisan krisztusi közösségek azok, amelyek tudnak valamit tenni ez ellen a liberalizmus ellen. Sajnos Nyugat-Európában a protestánsok eléggé eladták magukat a liberális gondolkodásmódnak – például a házasságkötéssel kapcsolatban. A mai modern világban viszont óriási szükség van a valódi konzervativizmusra, amelynek utolsó bástyája a katolikus Egyház. Ez jelenti a kapaszkodót abban az össze-vissza világban, ahol minden igaz és az ellenkezője is, mindent meg lehet magyarázni és az ellenkezőjét is, ahol nem az a fontos, hogy mit mondanak, hanem az, hogy milyen érzéseket kelt az emberben. Ezzel az erkölcsi relativizmussal szemben a katolikus Egyháznak van egy markáns tanítása. A mostani lengyel kormány erőteljesen képviseli is a katolikus gondolkodásmódot, így majdnem ugyanazt gondolják a fontos kérdésekben, mint mi. A múlt, a gyökerek, az összefonódó történelmünk szintén nagyon fontos a két ország életében, és ez is a katolikus hitnek köszönhető. Gondolhatunk például közös szentjeinkre, Szent Hedvigre vagy Szent Kingára, akik megalapozták e két ország egymás iránti szeretetét. Nem beszélve a pálos rendről: Częstochowa, a legjelentősebb búcsújáró hely Lengyelországban egyúttal pálos központ is. Ha nincs Lengyelország, akkor nem őrzi meg senki az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet. A częstochowai kegykép is Magyarországról került oda és a lengyelek őrizték meg.

A törökdúlás után már ismét 313 pálos szerzetes működött Magyarországon, amikor II. József császár 1782-ben feloszlatta a szerzetesrendeket. Ennek értelmében bezárták az összes pálos rendházat, vagyonukat konfiskálták. Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend házait később Lengyelország Poroszországhoz, illetve Oroszországhoz került részein is bezáratták, így csak a częstochowai és a krakkói kolostor maradt meg. Innen kiindulva, csak 1934-ben sikerült a pálosoknak ismét megvetniük a lábukat Magyarországon, de a kommunista diktatúra idején megint üldöztetés volt az osztályrészük, így 1989-ben szinte a semmiből kezdték a magyarországi újraépítkezést.

Én azt látom, hogy nagyon jó, amikor találkozunk a közös hitben élő lengyel testvérekkel, és egy-két mondatban érezzük, hogy közösen tudunk gondolkodni. Azok a politikusok, akik Nyugat-Európában még nemzetállamban gondolkoznak, nagyon ritkán hagyják ki megszólalásukból a lengyel és a magyar példát.

Boldog Özséb (1200–1270), a rend alapítójának szobra a hargitafürdői kolostor előtt (fotó: OSPPE)

Most egész Európát veszélyezteti egy erős vallási öntudattal rendelkező invázió. Ezt egyelőre Magyarországon sikerül fizikai akadállyal feltartóztatni, de tudjuk a történelemből, hogy egy erős lelki hátország és erkölcsi alapok nélkül ez legfeljebb időszakos siker lehet. Mi kell ahhoz, hogy ezt nemzeti szinten felismerjük, és mi lenne a teendő?

Tizenöt-húsz évvel ezelőtt hallottam először, hogy azé lesz a Kárpát-medence, aki teleszüli. Ha a család fogalmát megtorpedózzák, ha a férfi és a nő identitása támadásnak van kitéve – márpedig ez történik, és szinte vallást csinálnak ebből az ideológiából –, akkor annak a lehetősége is ki van zárva, hogy egy nemzet megmaradjon, sokasodjon. Amennyiben a fiatalok nem mernek elköteleződni, nem születnek gyermekek, nem csökken az abortuszok száma, akkor hiába állítunk kerítést. Mindez nem megy hit nélkül, ezért alulról kell elkezdeni az építkezést. Visszatérve az interjú elejére: a kovászban, a hamu alatti parázsban látom a jövőt. A hitben megerősödő családok tudják igazából a fizikai kerítést megerősíteni belülről. Ha nem maradnak üres helyek, mert mi betöltjük azt, akkor hiába jönnek, nem fognak elférni. Nekünk, pálosoknak a lelkipásztori karizmánkhoz tartozik a lelki adoptáció, ami azt jelenti, hogy imádkozunk kilenc hónapon át egy olyan ismeretlen magzatért, aki az abortusz veszélyének van kitéve. Fogadalmat teszünk, és attól a naptól kezdve kilenc hónapon át elmondunk erre a szándékra egy tized rózsafüzért, és emellett lehet tenni más felajánlásokat. Sokan csatlakoztak ehhez, házaspárok is, és a világban sokfelé terjesztik ezt a pálosok. Komoly gyümölcsei is vannak, Horvátországban van is olyan kórház, ahol egészen minimálisra csökkent az abortuszok száma.

Az előbb említette a felelősségvállalást, az elköteleződés vállalását. Ezek a mai ember számára nemcsak félelmetesek, de az egész korszellem úgy van kialakítva, hogy az számít menőnek, ha valaki nem így él. Hogy lehet az emberek gondolkodását megváltoztatni ebben a kérdésben?

Igazán csak a példákon keresztül lehet. Akik megélik az elköteleződést, azoknak a példája másokat is előrébb visz. Emellett hála Istennek már sok olyan előadás van országszerte, ahol akár a férfi, női identitásról, akár a házasságról szó van – ezek tanítanak, lehet idézni, hivatkozni rájuk. Tény, hogy rombolni sokkal gyorsabban lehet, a szép dolgokért pedig többet kell dolgozni, tovább tart felépíteni azokat. De nem szabad elkeseredni és félni: ha valóban hiszek abban, hogy ez a jövő, akkor Isten valamilyen formában fel tud használni eszközként arra, hogy formáljam a környezetemet.

forrás: pestisracok